2014. május 20-án este került sor a Bécsi Légió budavári emlékműve felállításának negyvenedik évfordulója alkalmából szervezett megemlékezésre. A program házigazdája a Mika Sándor Egyesület, az Eötvös Kollégium Történész Műhelye volt tagjainak szövetsége volt, amelynek nevében Segyevy Dániel fogadta a néhány tucat vendéget. Mint elmondta, az Egyesület kiemelt fontosságúnak tartja, hogy ápolja anyaintézménye, az Eötvös Kollégium hagyományait és a magyar szellemi elitképzés közös értékeit. Ilyen érték a szabadság is, amelynek a kommunista diktatúra évtizedeiben az akkori Eötvös Kollégium különleges menedéke volt.
Tükröződik ez március 15-e helyi kultuszában is, amelynek emblematikus helyszíne az 1974-ben felállított budavári emléktábla. 1974 óta a Bécsi Légió emléktáblája a kollégiumi ifjúság március 15-i megemlékezéseinek tradicionális helyszíne, amely egy kevéssé ismert szabadságharcos csoport, a legkülönbözőbb nemzetek fiaiból verbuválódott Bécsi vagy Akadémiai Légió véráldozatának állít örök emléket. Az emléktábla felállítása történelmi tett volt, hiszen a fiatal népi és nemzeti szellemű értelmiség szabadtéri megemlékezéseit a diktatúra minden eszközzel akadályozta. Ez a tábla két évtizeden át, a kádári diktatúrában is a szabadságot és a „szabadon szolgáló szellemet”, az Eötvös Kollégium jelmondatát szimbolizálta. A sok száz 1848–1849-es emlékmű közt párját ritkító módon, egy zömében idegen származású hősökből álló alakulat jelképeként példázza azt is, hogy a XIX. század közepén megszülető modern magyar nemzet olyan nyitott, befogadó közösség, amely lelkület, szellemiség és érdem alapján, nem pedig vér, jog vagy érdek szerint szerveződik.
A megemlékezés a magyar himnusz eléneklésével kezdődött, majd az Egyesület nevében Bojtos Anita mondott rövid köszöntőt. Fölidézte az emléktáblához fűződő első élményeit, amikor társaival – a Mika Sándor Egyesület több alapító tagjával – 2007. március 15-én, elsőéves kollégistaként először találkoztak az idősebb kollégista generációkkal. A collegista ifjúság nevében Simonkay Márton beszélt. Rávilágított arra, hogy a bécsi légió szabadságharcosai megtestesítették az önzetlen, hivatásukat vállaló fiatalok eszményét, és hogy hozzájuk méltó bátor kezdeményezés volt a kollégisták részéről, hogy az 1970-es évek közepén emléktáblát állítottak nekik. „A Bécsi Légió emléke több, mint hősök emlékezete. Fejet hajtunk előttük, mert megmutatták: lehet egy ügy, a szabadság ügye, a közösség önrendelkezésének lehetősége értékesebb az egyéni előmenetelnél, a stabil egzisztencia kiépítésénél, a karriernél és az otthon maradottaknál. Sőt, fejet hajtunk előttük azért is, mert a modern magyar nemzet születésének tevékeny segítői voltak. S ennél az emléktáblánál hajtunk fejet azon fiatalok – s ezen a napon lélekben újra fiatalok – előtt is, akik itt negyven év óta újra meg újra élő példái lettek annak, hogy a szabadság ügye időtlen: sohasem veszíthet aktualitásából, még a diktatúra álszent világa idején sem.” Az idősebb collegista generáció nevében Gergely András egyetemi tanár, volt nagykövet, az MTA doktora beszélt, fölidézve a XIX. századi Magyarország viszonyai között a Bécsi Légió jelentőségét és a helyszín – a győztes budavári honvédroham egyik legádázabb csatatere – szerepét a tavaszi hadjáratban, majd pedig Gy. Szabó András előadóművész elszavalta Petőfi Sándor: A szabadsághoz és Utassy József: Zúg Március című versét. A táblaállítást kezdeményező Kovács István műfordító, polonista Krakkóból küldte üdvözletét és visszaemlékezését.
Az emléktábla személyes ügy is volt mindamellett, hogy általa egy bölcs egyetemi vezető, Tóth Gábor, az Eötvös Kollégium akkori igazgatója szelepet létesített vele az egyetemi nemzeti ünnepségek robbanásveszélyes közegén. A személyes szál egy fiatal irodalmár és költő bécsi ösztöndíjas tanulmányaihoz kötődik: a későbbi krakkói főkonzul, Kovács István Illyés Gyula Herder-díjas költőnek köszönhetően egy évet tölthetett el a vasfüggönyön túl, a bécsi egyetemen, amelynek hajdani diákjai közül állt össze a magyar szabadságért elvérzett Bécsi Légió is. Bécsi kutatásai közben akadt rá elfeledett emlékükre, amelyet hazajőve ennek az emléktáblának az ötletével elevenített fel. A kivitelezés maga pedig kicsiben mutatja a Kádár-kor emlékezetpolitikáját: egy nevében külföldi forradalmár csapat számára lehetett csak szabadtéri nemzeti emlékművet állítani, de még a kőfaragó vállalat munkatársai is jól értették, mekkora súlyú ügyről van szó, és vezetőjük (aki történetesen nem mindig volt kőfaragó, mert 1945 előtt vezérkari tisztként szolgálta hazáját – derül ki Kovács István visszaemlékezéséből) ingyen biztosította az alapanyagot és a kivitelezést. A táblaállítást a Hazafias Népfront és Ortutay Gyula miniszter is felkarolta, így születhetett meg a szabadságharc egyik legkülönlegesebb hazai emlékműve.
A megemlékezés utolsó pontjaként Gy. Szabó András elmondta Illyés Gyula Az utolsó törzsfő című, Madarász Józsefről szóló novellájának egy részét, kivételes, szuggesztív erővel jelenítve meg a magyar függetlenségi hagyomány szimbolikus alakjának XX. századi emlékezetét, majd pedig az ünnepség 1848-as népdalok éneklésével és a Szózattal zárult. A megemlékezés után a Mika Sándor Egyesület tagjai fogadáson látták vendégül az egybegyűlteket.
Bojtos Anita,
a Mika Sándor Egyesület elnöke
Forrás: Bécsi Napló. Az ausztriai magyarok lapja. XXXV. évf (2014) 4. szám (július–augusztus) 4. oldal