Házhelyet egy lóért –
Alapkutatásokból épített híd a Hármaskönyv és XVIII–XIX. század erdélyi joggyakorlata között
Rácz Balázs Viktor levéltár mesterszakos hallgató 2019. április 26-án vette át az első Mika Sándor-díjat, amelyet a kora újkori jogtörténettel foglalkozó, Nemesi birtokzálog a XVII. századi Erdélyben című OTDK-dolgozatáért nyert el.
A Mika Sándor-díjat egyesületünk azon történészhallgatók számára alapította, akik a kétévente megrendezendő OTDK-n kiváló szereplésükkel dicsőséget szereztek az ELTE Történeti Intézetének. Az elismerés az Eötvös Collegium első történész szakvezetőjének nevét viselve a hivatásgondozás fontosságára irányítja a figyelmet, míg a pénzjutalom konkrét anyagi támogatást kíván nyújtani a pályájuk kezdetén álló fiatal kutatóknak.
Rácz Balázzsal a díj apropóján többek között arról beszélgettünk: milyen út vezet a történész pályához egy olyan családban, ahol senki sem történész, hogyan talál rá a kutatandó témákra, mitől lesz jó egy témavezető, vagy éppen milyen előnyt jelenthet a középiskolai versenyrutin az Eötvös Collegium felvételijén.
Mika Sándor Egyesület: Hogyan lettél történelem szakos?
Rácz Balázs Viktor: Egyszerű volna úgy kezdenem, hogy már általános iskolában tudtam, hogy történész leszek, de nem így volt: ekkor még bíró akartam lenni. Aztán hatodikos koromban a Kálti Márk Történelem Versenyen negyedik lettem, ez lelkesedést adott, a történelem pedig megfogott. Hála Istennek, a szüleim annak ellenére, hogy más területen dolgoznak – édesanyám programozó matematikus, édesapám rendszerszervező – érzékenyen reagáltak az érdeklődésemre, és kicsi koromtól fogva rengeteg könyvet vettek nekem. A támogató otthoni közeg nagyon sokat segített.
MSE: És a versenyzés is megmaradt?
RBV: Sőt! Évről évre egyre több versenyre mentem, és általában jó eredménnyel végeztem. A siker lelkesített, ez pedig csak növelte a történelem iránti rajongást. Ahogy jöttek az eredmények, úgy lelkesedtem a különféle témákért, és ez mind hajtott előre.
MSE: Ebben a középiskolai tanáraid partnerek voltak?
RBV: Igen, de általában az órai anyagon nem léptek túl.
MSE: Hová jártál?
RBV: A békéscsabai Széchenyi István Két Tanítási Nyelvű Közgazdasági Szakközépiskolába. Nem történész profilú, de erős középiskola volt és több tárgyat angol nyelven tanulhattam itt. Kevés volt a történelem iránt érdeklődő diák, ezért a csapatversenyeknél gyakran nekem kellett gondoskodnom arról, hogy meglegyen az induláshoz szükséges létszám. Jellemzően egyébként a csapatversenyeket is megnyertük, ezért a barátaim egy idő után könnyen mondtak igent. A versenyek közege egyszerre fejlesztett és szórakoztatott, sokat tanultam belőle. A középiskolának voltak elismerései, amelyeket év végén kiosztottak: díjazták a kiváló közgazdászokat, kiváló matematikusokat. „Kiváló történész” díj azonban nem volt, de az eredményeimre tekintettel az érettségim évében megkaptam az év legszínesebb egyénisége díjat is.
MSE: Milyen téma és korszak érdekelt a középiskolai évek alatt?
RBV: Alapvetően a közép- és kora újkor.
MSE: Tudtál latinul tanulni a középiskolai évek alatt?
RBV: Nem, és nem is voltam benne biztos, hogy a vidéki magyar középiskolák számára elérhető a latin nyelvtanulás lehetősége. Békés megyében, a tágabb szülőföldemen legalábbis ilyesmivel nem számolhattam. A meglepetés az egyetem első hetében ért, amikor évfolyamtársaim jelentős része föltette a kezét, arra válaszul, hogy ki tanult már latinul. Mostanra azért sikerült egy középfokú nyelvvizsgát letennem, és egy szótár segítségével a legtöbb forrással már elboldogulok.
MSE: Hogyan döntöttél a levéltár szakirány mellett?
RBV: Az egyetem elején egyvalamiben biztos voltam: nem leszek levéltáros. Hogy miért gondoltam így, nem tudom, mert alig tudtam róla valamit… az volt a benyomásom, hogy a levéltáros el van dugva a raktárban, hátul, a papírok sűrűjében. Inkább az angol minort választottam. Körmendi Tamás tanár úr, akit addigra az ELTE Eötvös Collegium Történész Műhelye vezetőjeként már ismertem, az első félévben tartott egy levéltári bevezető kurzust, és ez nagy hatással volt rám. Hallottam a felsőbb éves levéltárosoktól is, hogy mit tanulnak, mi a perspektíva, és úgy döntöttem, hogy az angol minoron elvégzett órákat elszámoltatom szabad krediteknek, félévkor pedig jelentkezem levéltár szakirányra.
MSE: Említetted az előbb az Eötvös Collegiumot: hogyan lettél collegista?
RBV: Az egyik OKTV idején az Eötvös Collegiumban volt a szállásunk. Mondták, hogy ez egy elit kollégium, de nem sokat tudtam róla, akkor még nem voltam biztos, hogy Szegedre vagy Budapestre jövök egyetemre, abban viszont biztos voltam, hogy nem kollégiumban fogok lakni. Szóval az első benyomás kedves volt, de szellemileg nem meghatározó. Amikor felvételi után megláttam, hogy szakkollégium és bejáró státuszba is jelentkezhetek, elmentem felvételizni.
MSE: Milyen élmény volt a felvételi?
RBV: Nem volt stresszes, és ezt én annak tudom be, hogy sokat versenyeztem azelőtt, hozzászoktam az ilyen szituációkhoz, de az is hozzá tartozik az igazsághoz, hogy nem volt rajtam a collegiumi lakhatással járó teher. Volt persze, akinek sokkoló volt a hatalmas létszámú diákbizottsági felvételi. Megismerkedtem a többiekkel, nagyon jó szakmai és baráti közösségem lett a műhelyben, ami sokat jelentett már az egyetem elején. Kezdettől fogva úgy érezhettem, hogy van egy szűkebb közösség, amihez tartozhatok, és hasonló érdeklődésű hallgatók, akikkel – ha más nem, a műhely miatt „hivatalból” – válthatok pár szót. Persze minden kezdet nehéz, nekem sem indult zökkenőmentesen a collegiumi életem…
MSE: Miért?
RBV: Körmendi tanár úr első órájára konkrétan nem mentem be, mert „a harmadikon” volt. Alig ismertem Budapestet, nem járt a metró, amivel jönnöm kellett volna, így már eleve késtem, de a fő probléma az volt, hogy – szégyen vagy nem szégyen – nem találtam meg a „harmadik emeletet”. Az egyetem épületében hiába kerestem feljárót, ekkor eszembe jutott, hogy talán a Collegiumban van az óra, ezért gyorsan átmentem a Collegiumba, és fölszaladtam a harmadikra, amelyről azonban bejáróként nem tudtam, hogy lakószint. Ott álltam tehát egy órás késéssel és rájöttem, hogy erre az órára már nem tudok bejutni, bármennyire is szeretnék. Írtam tehát Körmendi tanár úrnak még az óra időpontjában egy elnézéskérő levelet.
MSE: Évek óta a XVII. századi Erdélyt kutatod: hogy kötöttél ki a témánál és a korszaknál?
RBV: Erősen hatottak rám a történelmi filmek és regények, amelyek a fejedelemség-kori Erdéllyel foglalkoztak, valamint Henryk Sienkiewicz művei. Tetszett az állam komplexitása közjogi és társadalmi értelemben egyaránt, amely egyúttal egy kerek, egész, jól kutatható témának tűnt, jelentős mennyiségű Budapesten található iratanyaggal.
MSE: Hogyan vált számodra ez kutathatóvá történészként?
RBV: Sokat számított Oborni Teréz tanárnő oktatóként, emberként és a korszak kutatójaként egyaránt. Nekem ő jelentette az első kora újkoros élményt – nem is az egyetemen, hanem már előbb, hiszen több történelemverseny zsűrijének tagja volt, sőt, ő bírálta például a Jagelló Izabelláról írt OKTV-dolgozatomat is. Építő és előremutató formában megfogalmazott kritikákat kaptam tőle, amelyek már középiskolásként megfogtak. Az egyetemen Körmendi tanár úr közbenjárásával kerestem meg, műhelyvezetőként ugyanis neki volt legnagyobb rálátása az érdeklődési területünkre.
MSE: Milyen a viszonyotok Oborni Terézzel, hogyan zajlik a közös munka?
RBV: Úgy dolgozunk általában, hogy én bedobok szakirodalmi olvasmányélményeim és érdeklődésem alapján négy-hat ötletet, elmondom, hogy mit kutatnék és miért látom érdekesnek az adott problémát. Eddig viszonylag sok ötletem volt, Oborni tanárnővel mindig sorra vettük őket, és elmondta, mi az, amit valóban érdemes kutatni, illetve szakirodalmat és forráscsoportokat ajánlott. Az OTDK-témám is egy ilyen saját ötlet volt, de például a most körvonalazódó újabb kutatásom témaötlete Oborni tanárnőtől származik. Ha általánosságban kellene fogalmazni, azt mondom, jellemzően olyan témák merültek föl eddig bennem, amiket én magam sem értettem a szakirodalom alapján. Aztán ha rövid utánajárással sem találtam válaszokat, lett belőle kutatási terv-ötlet.
MSE: Tudsz konkrét példát mondani?
RBV: Nézzük a mostani OTDK-témát, a XVII. századi Erdély zálogbirtokait. Ahogyan a jogtörténeti szakirodalom eddig a fejedelmi adományozási rendszert, vagy a magánszemélyek zálogügyleteit kezelte, az sokszor elnagyoltnak, sőt, számomra életidegennek is tűnt. Azt írták például, hogy a szerződés hitelesítése érdekében a feleknek minden egyes esetben el kellett menniük a hiteleshelyre – a korszakban Várad, Gyulafehérvár vagy Kolozsmonostor jöhetett szóba –, ahol a szerződő felek bevallást tehettek. Ha azonban ránézünk a térképre, láthatjuk, milyen nagy távolságra vannak a hiteleshelyektől Belső-Szolnok vagy Kraszna vármegyék északi részének lakói. Irreális lett volna a hiteleshelyig menniük olyan esetekben – és ilyenből bőven akad –, amikor kis értékű ügyletről volt szó, például fél hold szántó zálogba adásáról, hogy az adós gyerekei ne haljanak éhen. A szakirodalom erre nem válaszolt, jöhetett a feltárás, amelyhez sikerült elnyernem az Új Nemzeti Kiválóság Program ösztöndíját is.
MSE: Mit takar a Nemesi birtokzálog a XVII. századi Erdélyben dolgozatcím?
RBV: Egy korábbi témámból, az erdélyi fiskális birtokok kutatásából ágazott le ez a téma, itt találkoztam először az erdélyi fejedelem által zálogba adott birtokokkal. A fejedelem jó szolgálatokért adott birtokot, de nem örök adományként, mert később visszaválthatta. Jogtörténészként többen foglalkoztak már ezzel, de kifejezetten a kora újkorászok közül még senki nem kutatta célzottan ezt a kérdéskört. Maguk a források is kicsit esetlegesek: a kutató, aki nem direkt ezt keresi, általában épp ezeket az iratokat teszi félre, hiszen többnyire nem köthetők semmihez, legfeljebb egy-egy család birtokai tárhatók fel ezek alapján. A forrástípust és a jogi környezetet korábban nem vizsgálták, a jogtörténeti szakirodalom pedig gyakran még csak nem is a korabeli levéltári forrásokból indult ki, hanem fogta Werbőczy István Hármaskönyvét, mellé a 18–19. századi zálogjogot, és e kettőből próbált következtetéseket levonni. Ezzel az első gond mindjárt maga a Hármaskönyv: fontos volt, de rendelkezéseit nem mindig tartották be. A másik gond, hogy a 18–19. század teljesen más, mint a fejedelemség kora. Úgy gondoltam tehát, hogy a kettő közé be kell toldani egy levéltári kutatómunkára épített, 16–17. századi vizsgálatot, amit a jogtörténészek figyelme jórészt elkerült, de amiből világosan kiderül, hogy a gyakorlatban hogyan nézett ki a zálogbirtokok rendszere. Röviden így kerültem hozzá közel.
MSE: Hol kellett ehhez kutatnod?
RBV: Elsősorban a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára Bécsi kapu téri épületében, a családi levéltárakban – Rhédey, Bánffy, Bethlen, Teleki, Wesselényi, Lónyay –, de mellette Óbudán, a fiskális levéltár anyagának mikrofilmjei között is. Mivel azonban a mindennapi gyakorlatra voltam kíváncsi, a nagynevű erdélyi családokon túl a kisebb famíliákat is szerettem volna megvizsgálni. Jó döntés volt, mert ott voltak a legizgalmasabb, legegyedibb, a tényleges jogalkalmazásra vonatkozó dokumentumok.
MSE: Hogyan lehetne megfogni a kisebb és nagyobb családok zálogai közti különbséget?
RBV: A nagy családoknak általában nagy mennyiségű készpénzre volt szükségük. Ehhez zálogba adtak mondjuk egy teljes falut. A kisebb családok viszont néha ínséges helyzetükben tíz véka búzáért adtak zálogba egy hold földet, vagy esetleg kölcsönkértek harmincöt forintot, és zálogba adtak érte valamennyi szántót, de a harmincöt forint mellé kaptak még egy puskát is. Másik példa, amivel találkoztam: az adós egy lóért adott zálogba egy házhelyet, majd a hitelező halála után az adós a zálog letétele nélkül vette vissza azt az elhunyt családjától és adta el egy újabb személynek. Az ügy persze komoly pereskedés tárgya lett. Például a korábban számomra is ismeretlen Belső-Szolnok vármegyei Tyukodi Nagy, vagy a Hunyad vármegyei Furka család levéltára is ilyen és ehhez hasonló, izgalmas eseteket rejt.
MSE: A Székelyföldről mennyi vonatkozó forrás van?
RBV: Az OTDK-dolgozatomban terjedelmi okokból nem foglalkoztam a székelyekkel és szászokkal, csak a hét erdélyi vármegyére és a Partiumra koncentráltam. Ezt indokolta többek között az is, hogy az országos törvényekbe nem ütköző alapszintű joggyakorlat a szászok esetében gyakran a germán jogon alapult, a székelyeknél pedig még a ius regium fogalmát is csak az 1562-es segesvári végzések hozták be a székelység birtokviszonyaiba, eltérő szokásjoguk miatt az itteni gyakorlat külön vizsgálat tárgyát fogja képezni.
MSE: Mi lett a dolgozat fő következtetése, tanulsága?
RBV: Az egyik, hogy az eddigi szakirodalom – ahogyan azt sejthettük – nagyon leegyszerűsíti a zálogjogot, aminél a valóság sokkal színesebb volt. Amíg például a szakmunkák szerint a zálogkölcsön neme mindig pénz volt, a forrásokból világosan kiderül, hogy más is lehetett, például az előbb említett puska, vagy gabona. Ezek is érvényes zálogügyletek voltak.
MSE: Mi lett az előbb említett hiteleshelyi jelenléttel?
RBV: Szintén érdekes tanulság, hogy a hiteleshelyi bevallás sem úgy működött, ahogyan a szakirodalom ismerte. A vármegyei tisztviselők – szolgabírók és esküdtek – egyszerűen a pecsétjeikkel hitelesítették a zálogszerződéseket, vagyis tényleg nem kellett száz kilométereket menni, mert megoldották helyben. Hitelesíthetett zálogszerződést egy tisztség nélküli nemes, vagy a falu bírája is, ha volt pecsétje. Még egy példa: a szakirodalom gyakran leegyszerűsíti a zálogszerződések motivációit szegénységre, lustaságra. Találkoztam ugyan ilyen esetekkel is – legtöbbször a szükséggel –, de nem szabad elfeledkezni a hitelezők birtokszerzési vágyáról sem. Ezenkívül éppen az erdélyi joggyakorlatban bukkant föl egy speciális jelenség is. 1657-ben II. Rákóczi György tragikus lengyelországi hadjárata után az erdélyi sereg tatár fogságba került, amelyből ki kellett váltani a férfiakat. A kiváltás nehézkesen ment, és a helyzetnek egy érdekes lecsapódását láthatjuk a zálogszerződésekben. Van olyan eset például, amikor valaki kiváltott egy katonát fogságból, és cserébe a kiváltott fogoly zálogba adott több részbirtokot a váltságdíja összegének megfelelő értékben, később pedig, mivel a váltság összege is meglehetősen magas volt, nem tudta kiváltani, így egy részét örökjogon átengedte hitelezőjének, másik részét pedig visszakapta.
MSE: Ez elég jól rávilágít a társadalom működésére is. Milyen más társadalomtörténeti következtetéseket tudtál még levonni például abból, hogy elegendő volt a nemesek hitelesítése?
RBV: A nemesek szerepét talán inkább az egyre terjedő írni-olvasni tudás, és pecséthasználat indokolja. A nagyobb összegű zálogügyletek egyébként tényleg hiteleshelyek előtt zajlottak. Az a szakirodalmi állítás viszont megdőlni látszik, hogy csak a hiteleshely előtt kötött szerződéseket fogadták el, hiszen a szerződések hátulján többször is szerepelt harminc-negyven évvel későbbi feljegyzés arról, hogy az örökösök kiváltották vagy visszaváltották az egykor zálogba adott birtokot. Vagyis a rendszer szabályos volt, működött.
MSE: Ha napjaink társadalmi működéséhez akarjuk közelíteni a témát, mit látsz a kutatásod legnagyobb társadalmi céljának?
RBV: Nem könnyű a kérdés, mert a birtokzálog-ügyletek társadalmi-társadalomtörténeti vetületének föltárása is még egy következő lépés lesz. Akkor fogom kibővíteni a kutatást a székelyekkel és a szászokkal. A kora újkor egyébként olyan szempontból mindenképpen hálás korszak, hogy kevésbé itatja át a politika, tudománypolitika, mint mondjuk az őstörténetet vagy a jelenkort, úgy gondolom, így könnyebb a tiszta tudományos eredményre koncentrálni. Bár az is tény, hogy egy 20. százados téma sokkal könnyebben fölkeltheti az emberek érdeklődését, ily módon a „társadalmi haszon” talán elsőre könnyebben megfogható a jelenkori témákban. A társadalmi haszon egyik része talán az lehet, hogy jobban megérhetjük a mindennapokat a kora újkori Erdélyből. Egyelőre annak is örülök, ha a tudományos haszon világos: ha sikerül tisztázni több fontos kérdést, pontosítani néhány rosszul használt fogalmat, illetve árnyalni egy sematikus képet. Ehhez egyébként véleményem szerint szükség van a tudományterületek összhangjára is. Az interdiszciplinaritás mindig könnyebben juttat el a minőségi következtetésekig.
MSE: Hogyan képzeled el a következő néhány évet?
RBV: Még egy évem van a levéltár mesterképzésen, utána szeretnék ledoktorálni és elhelyezkedni, ez a prioritás számomra. Ha fölvesznek, most szeptembertől elkezdem a jogi egyetemet is: régóta érdekel, és úgy érzem, hogy a témámban is előbbre visz majd. Úgy vélem, hogy a levéltáros szakmában a szakmai képzésen túl nagy szükség van vagy informatikai képzettségre, vagy kiemelkedő nyelvtudásra, vagy – már csak az adatvédelem fontossága miatt is – jogi ismeretekre. Engem az utóbbi fogott meg, és ha minden jól megy, egyszerre fogok végezni majd a jogon és a doktorin.
MSE: Mi lenne az álommunkahely?
RBV: Alapvetően nagyon szívesen maradnék az egyetem kötelékében, ha pedig levéltáros munkában gondolkodom, nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy Budapest Főváros Levéltára inspirálóan professzionális.
Kapcsolódó: http://www.mikaegylet.hu/mika-sandor-dij/