2016. április 28-án került sor a Szekfű Gyula Szabadegyetem második alkalmára. Az első alkalommal az 1514-es Dózsa-féle parasztháborúról szóló tanulmánykötet szerzőivel és szerkesztőivel beszélgettünk: részben már ott, a parasztháború történeti és társadalmi emlékezetének fölelevenítése kapcsán előkerült a kérdés, hogy ez az esemény mennyiben tekinthető egyedinek, vagy vannak-e esetleg párhuzamai a szűkebb környezetünket jelentő Európában, elsősorban a szomszédos államokban.
A kérdés természetesen nem szűkíthető le a Dózsa-jelenségre, de fontosságát hangsúlyozza, hogy egy látszólag gyökeresen más téma – a közép-európai emlékezethelyek kutatása – kapcsán is visszatérhetünk ugyanehhez az alaphoz.
A jelen alkalommal azt próbáltuk meg körbejárni, hogy miként határozza meg múlt-tudatunkat és jelenünket a közép-európaiság, hogyan néz ki Közép-Európa emlékezete és a történeti identitás egy ezeréves kultúrrégióban. A beszélgetés eszmei alapjainak egyik pillérét Pierre Nora nagysikerű könyve [Emlékezet és történelem között. Budapest, 2010.] és az abban megjelenő „emlékezethely” (lieux de memoire) kifejezés jelentéstartalma, míg másik pillérét az ennek magyar megjelenését vizsgáló debreceni kutatócsoport eddigi eredményei adják. A beszélgetés résztvevői a közép-európai művelődéstörténettel foglalkozó egyetemi tanárok voltak: S. Varga Pál akadémikus, a debreceni kutatások vezetője (DE); Mészáros Andor bohemista, egyetemi adjunktus (ELTE); Kiss Gy. Csaba egyetemi tanár (Varsói Egyetem, ELTE); valamint Maciej Szymanowski varsói kultúrdiplomata (PPKE), akiket az Egyesület részéről Arató György elnök és Bojtos Anita választmányi elnök kérdezett.
A résztvevők mindenekelőtt a beszélgetésen tárgyalandó „Közép-Európa” fogalmát próbálták meg földrajzi és történeti alapon definiálni, majd ebből továbbvezetni a gondolatot az itt élő népek államiságáig és az államok történetéig. Megegyeztek abban, hogy az emlékezet szorosan összefügg az identitással, ezért a közös történelemnél egy jóval tágabb, és hangsúlyosan közösségibb jelenséget fog át: ennek alapján a volt Habsburg Birodalom, sőt, ezen belül az 1920 előtti Magyarország is önálló emlékezetközösségnek tekinthető. Közép-Európa egyik specifikuma emellett az, hogy az emlékezet, a történelem és a vallás szorosan összefonódik, hiszen a késő középkortól fogva hosszú időn át éltetett „kereszténység védőbástyája” toposz minden közép-európai népnél megtalálható. Részben ez a korai nemzeti identitás teszi eltérővé a közép-európai emlékezetet a Pierre Nora-féle, modern francia emlékezettől, ezért aztán magyar és közép-európai (lengyel, cseh) vonatkozásban az emlékezethelyek kutathatósága nem csak térben, hanem időben is kitágul, hiszen maga a jelenség sokkal korábbra nyúlik vissza – így gyökeresen különbözővé teszi más nemzetektől.
A beszélgetés végén szó esett a XX. századnak – mindhárom nép számára – legfontosabb, legnagyobb hatású emlékezethelyéről: a kommunizmusról és a kommunizmussal szembeni ellenállásról, valamint a rendszerváltást követően létrejött Visegrádi Együttműködésről (1991), amely e közép-európai országok között megteremtette a kommunizmus évtizedeinek emlékezetét kanonizáló politikai keretet.
